Próbálom rávenni apukámat, hogy kezdjen el gyúrni, mert az milyen jó és még mennyivel több időt tudna eltölteni az unokáival. Valószínűleg nem vagyok túl hiteles, miközben mozogni alig tudok az előző napi edzés után, mert eddig hasztalan volt minden próbálkozásom, de nem adom fel.
Kerestem egy könyvet valamelyik nap, ami engem annak idején elindított ezen az úton, Arnoldtól az Utam a csúcsra-t és közben kezembe akadt egy másik régi gyöngyszem a „Testépítés a konyhában” című műremek Hargitai Györgytől. 1992-ben ez a mű még forradalmian új volt, rengeteg újdonsággal teli. Ha visszaemlékszünk erre az időszakra, még nem volt internet, a tudást vagy könyvekből lehetett megszerezni, vagy a konditeremből a többiektől. Sajnos ez utóbbi általában hagyott kívánni valót maga után.

Hiszen mit tudtunk a táplálkozásról annak idején? Együnk sokat, sok fehérjét, húst, tojást, tejet, tejtermékeket. A szénhidrátokról és egyáltalán az emésztésünkről még szinte semmit sem tudtunk. Az egyetlen kiegészítő a sportrobi volt, de azért azt tolni elég kemény meló volt, inkább más források felé próbáltunk fordulni. Erősen a kilencvenes évek közepe, vége lett az az időszak, amikorra már elérhetővé váltak a „nyugati” kiegészítők, még ha a fogyasztásukhoz kapcsolódó kultúra nem is volt sehol, de legalább lehetett próbálkozni.

Azért a tengeren túl már a 70-es évektől elérhető volt a legtöbb információ, amelyek többségükben még ma is helytállóak. Nem volt akkora problémájuk a tejjel, mint ez most kezd terjedni idehaza, azaz mindenki kiscica, aki megiszik egy pohárral – Ó, és még a szabályzatot sem olvastam el, de gyökér vagyok – Arnold rendszeresen ivott és egész (Úristen!) tojásokat evett, mégis motorosfutár Mr. Olympia lett valahogy. 

A fenti videóban látszik, hogy elég alapos információval rendelkeztek már a kintiek, nem véletlenül rendelkeztek hatalmas méretekkel. Valószínűleg Mike Matarazzo sem a rossz táplálkozási szokásai miatt hunyt el nemrégiben 48 évesen.

Szóval nézegettem ezt a könyvet, ami egyrészt rengeteg hasznos információt tartalmazott, másrészt gyakorlatilag mindent felsorol a receptek között, amiben van valami egészségesnek hitt összetevő. Furcsa a halászlé receptjét bámuilni egy testépítőknek szánt könyvben, miközben mindenhonnan az zúdul ránk, hogy a zsír rossz, a szénhidrát még rosszabb, a fehérjétől meg majd jól leáll a vesénk.

Most akkor mi a pálya a kajával kapcsolatban?

A nyolcvanas években a zsír volt a mumus. Az embereknek fogalmuk sem volt a jó és rossz zsírokról, csak az volt a lényeg, hogy toljunk rengeteg fehérjét és szénhidrátot, de zsírt azt még véletlenül sem!

Aztán jöttek a kilencvenes évek (mikor ez a könyv is született) ekkor már a nálunk előrébb járó kultúrákban tudták, hogy van jó és rossz zsír, hallottak az omega3-ról. Ekkor jött divatba, hogy a tojássárgája a mumus, aki megeszi az azonnal zsírgombóccá válik. És itt jött az is hogy kétóránként enni kell, különben nem lesz állandó az inzulinszintünk és megint csak megyünk a levesbe. Érdekes módon a könyvben ebből szinte semmi nem jelenik meg.

És jöttek a kétezres évek. Rájöttek (ekkor már majdnem mi is), hogy vannak zsírok, amelyekre kifejezetten szükségünk van és néhányan már azt is belátták, hogy a tojássárgája az nem egy idegméreg, hanem egy finom étel. És kiderült, hogy a szénhidrát a mumus! A cukor. Megeszed és véged, kész, pont, annyi. Ja, persze a cukor… De hát azzal működünk, még a ketózis állapotában is a végeredmény glükóz, amit kapnak a sejtek, különben nem tudnak működni és hát láttuk a Múmiában, hogy mi lesz abból, akinek leáll a sejtműködése.

És a bölcs könyv ezeket a tévhiteket mind kihagyta. Hogy ez most a szerző előrelátása és szakértelme, vagy a sors fintora azt nem az én tisztem firtatni, mindenesetre, aki elkészíti ezeket a recepteket és figyel, hogy úgy válogassa össze őket, hogy megkapja a számára összes szükséges hozzávalót, az nagyot nem fog tévedni és még finomakat ehet is.

Tehát hajrá, keressétek meg a könyvet az antikváriumban vagy a szekrényben, vagy keressetek a hasonló recepteket a neten és egyetek sokat változatosan!

Ahogy Laárék is megmondták, „egyél halat, mer’ az jó!” 

:-)